Fekete tőr testvériség fanfiction

- Kérem ne, kérem ne…

- Mondj el mindent, amit tudsz, és akkor talán nem kínozunk meg.

- De nem tudok semmit a testvériségről…

- Akkor mondj címeket!

- Nem… tudom… kérem…

Springh nem tétlenkedett tovább, sőt nem is gondolkodott. Úgy cselekedett, mint egy robot, mintha az agyára egy fekete leplet borítottak volna. Kivette a mosogatóból a legnagyobb kést és óvatosan a nadrágja zsebébe csúsztatta, majd felkapta az öntött vas palacsintasütőt és elindult a nappali felé.

De, ahogy belépett megfagyott. A látvány teljesen lebénította.

Nővére a földön feküdt, hátát félig a falnak vetve. Az orrából és szájából dőlt a vér, és a padló is tele volt véres lábnyomokkal, illetve egy nem túl széles vércsíkkal, ami Authumnhoz vezetett. Tehát nemcsak az arca sérült meg.

Fölötte egy hatalmas, kifakult hajú férfi állt, kezében vértől csöpögő vadászkés. Azonban nem ez volt az egyetlen fegyvere, hátul az övébe egy pisztoly volt dugva.

A gyilkos még nem vette észre. Szerencsére. Mi sem kellemesebb, mint egy meglepetés.

Springh körülnézett, de nem látott senki mást rajtuk kívül. Felemelte alkalmi fegyverét és pár gyors lépéssel az alantas mögé került, aki abban a pillanatban fordult meg, így az ütés, amelybe Springh megpróbálta minden erejét beleadni, telibe találta a pasas arcát.

A férfi közel volt az összeeséshez, így a lánynak ki kellett használnia az előnyét, ezért rávetette magát a gyilkos hátára. Az ösztöneire bízta magát. Kizárta a világot, mint futás közben, csak most nem a zene segített neki, hanem a harag, az eszeveszett düh.

Egy hangot hallott csak, mintha valaki egy tornádó közepéből kiáltana neki.

- Springh, kérlek menekülj, kérlek fuss el Springh…

De ő nem hagyhatta itt, nem hagyhatta meghalni a testvérét, az unokahúgának édesanyját…
Ezért ezt is kizárta gondolataiból, és így már csak egy dologra kellett koncentrálnia...

Az alantas próbálta elérni a derekánál lévő pisztoly, de Springh teste megakadályozta ebben. Itt volt az ideje a cselekvésnek. A lány az egyik karjával a gyilkos nyakához szorította magát, míg a másikkal, amilyen gyorsan csak tudta kihúzta a zsebéből a konyhakést. Valószínűleg saját magát is megvágta a pozíció miatt, de nem érzett semmit az ereiben zubogó adrenalin miatt.

Fogta a kést és belevágta az alantas hátába. Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Semmi. Még egy kis kiáltás sem hagyta el a gyilkos száját. Megpróbálta még egyszer, de a férfi továbbra sem reagált a próbálkozásaira, csak le akarta rázni magáról a plusz súlyt.

Springh úgy döntött taktikát változtat, mert ha tovább folytatja ezt a szurkálást, igaz, hogy olyan lyukas lesz a pasi háta, mint egy ementáli, de az is biztos, hogy továbbra sem ér el vele semmit. Így hát fogást váltott, és egy mély vágást ejtett az alantas torkán, amiből, mint vízesés, ömleni kezdett a fekete vér.

A férfi térdre rogyott, és Springhgel együtt előreestek.

Ekkor érkezett az első lövés.

- Na végre, bassza meg!

Mr. F miután sikeresen kinyitotta az ajtót a hozzávaló kulcs nélkül óvatosan benyitott. Minden csöndes volt, ezért teljesen nyugalomban sétált be a kisház előszobájába. Ekkor azonban meglepetés érte. Egy hatalmas ütés üdvözölte pontosan a tarkóján, amitől sikeresen ért földet egy rózsaszínű futószőnyegen. Még szerencse, hogy Mr. S közvetlen mögötte jött és nem a kocsiban várt rá, így rögtön tudott gondoskodni orvtámadójáról.

Mr. S egy hosszú, burgundi vörös hajú vámpírnőt rángatott elő az ajtó mögül és rögtön lekevert neki egy hatalmas pofont.

- Te gondoskodj erről itt, én addig körül nézek a házban. Látod? Mondtam, hogy ezzel szerencsénk lesz. – mondta Mr. F, aki miután sikeresen feltápászkodott a halálos csapásból, köszönhetően hosszú gyilkos létének, óvatosan körbe járta a földszintet.

Konyha tiszta, nappali tiszta.

- Lemegyek az alagsorba.

Ez alatt Mr. S elkezdte megdolgozni a nőt kedvenc barátjával, egy vadászkéssel.

Mr. F lesétált a lépcsőn, ami egy szűk folyosóba torkollott. Az egyik oldalon 3 ajtót látott, a másik oldalon pedig egy beépített szekrénysort.

- Rendben, lássuk mit rejt az 1. ajtó. – gondolta magában. Nem finomkodott, berúgta. Egy kis szoba volt, ahol helyet kapott egy nagyobb és egy kisebb ágy, egy könyvespolc, és egy nagy színes doboz, amiben gyerekjátékok voltak.

- Ó, tehát gyerek is van. Talán elbújt valahova…. Nos, - ezt már hangosan mondta – aki bújt, aki nem…

Benézett az ágyak alá, az ajtó mögé, még a játékos dobozba is, de semmi.

- Akkor talán próbáljuk meg a kettes számút.

Itt sem bajlódott a kilinccsel. Ez egy fürdőszoba volt, egy zuhanyzóval, WC-vel, és egy mosdókagylóval.

- Hát itt sincs senki… - mondta csalódottan. – Talán az utolsóban.

Ez szintén egy hálószoba volt, de kisebb, mint az előző. Egy ágy volt benne és néhány könyv a sötétzöld padlószőnyegen, de itt sem talált semmit. Már kezdte feladni a reményt Mr. F, de aztán szembe találta magát a beépített szekrényekkel. Elkezdte sorban kinyitogatni őket, de az utolsó két ajtó előtt, furcsa zajra lett figyelmes, ami a földszintről jött.

Elővette fegyverét a hóna alatti tokjából és elindult felfelé a lépcsőn…

 Vishous épp a Gödörben dolgozott a négy játékszer előtt. Próbált egy olyan riasztórendszert kifejleszteni, amivel a civilek házát is fel lehetne szerelni, hogyha bármi történik azonnal látnák a központban, és még időben a helyszínre érhetnének.

A következő pillanatban az egyik képernyő elsötétült és egy kis üzenő ablak jelent meg, mi szerint egy hívás érkezett a központba.

V lejátszotta az üzenetet, de mielőtt az véget ért volna már tárcsázta is Hollywood mobilját.

- Mi van, haver? – vette fel Rhage nagy sokára a telefont, kissé ki volt fulladva.

- 9. sugárút, 34-es lakás, megtámadtak egy civil családot.

- Hányan vannak?

- Nem tudom, egy kislány hagyta az üzenetet.

- Ó, a francba! Máris megyünk!

Vishous letette a telefont, és abban a pillanatban látta a jövőt.

A házukat virágok borították mindenhol, mintha beköltözött volna a tavasz.

Springh teljesen felszabadultan és kellemesen elfáradva sétált haza. Kicsit éhes volt. Ma nem reggelizett, de ebben az időszakban ez nem is csoda. Átváltozás előtt elég kényes az ember gyomra és már alig várta a gyömbéres rizst, ami otthon várta a hűtőben, aztán lezuhanyozik, felöltözik a csini kis egyenruhájába és már indulhat is dolgozni. Ójeee…

Felment a hátsó ajtóhoz, és benyitott a konyhába. A nappali felől egyáltalán nem a megszökött üdvözlő hangokat hallotta, hanem valami egészen mást.

- Pár hét és betölti a 25-t. Milyen hihetetlen, hogy az ő kishúgát már csak olyan kevés választja el az átváltozástól… - elmélkedett Authumn pici konyhájában, miközben elővette a hozzávalókat az első étkezéshez . Csak egy személyre terített, Springh már korán elment, ő pedig inkább kihagyta a reggeliket, így csak kislánya igényeit kellett kielégítenie.

Mi lesz majd, ha az ő kicsikéjét is ennyi választja el az átváltozástól? – gondolta…

Florah még csak 5 éves, de már azon agyal, mi lesz ha eléri ezt a kritikus pontot. Mi lesz a szeme fényével? Reméli, talál majd egy társat, aki megvédi őt, segít neki, vigyáz rá és esetleg nagymamát csinálnak belőle… Magában jót mosolyodott erre a gondolatra.

Hála az Őrzőnek, családjának nő tagjai szerencsésnek mondhatók az utódnemzés terén. Ősei sok gyermeket hordtak ki épen.

Dédanyja 3 gyereket szült, nagyanyja szintén, mind három túlélte a világra jövetelt, és a nagyi is egészségben vészelte át mindet, élete alkonyán békésen tért meg az Árnyékba. Neki is könnyen teltek várandós napjai, és itt vannak mindketten, Florah és ő is.

Egyedül édesanyja nem volt szerencsés, igaz ő négy gyermeket hozott világra és mind a négy életben is maradt, de az utolsó alkalommal, Springh érkezésekor, belehalt fájdalmaiba.

Emiatt szegény húgát nagy nyomás terhelte, felelősnek érezte magát anyja haláláért, ezért mindig igyekezett tökéletesen megfelelni az elvárásoknak, akár mások támasztották, akár saját maga.

Ezért hajtja most is túl magát. – gondolta. Nem szabadna ebben az időszakban a testét ilyen sok megterhelésnek kitennie. Az a sok munka, ráadásul a futás. De megértette testvérét, tudta jól, hogy az embernek muszáj találnia valamit, amivel kikapcsolódhat a szorult helyzetből. Számára a lánya jelentette a kikapcsolódást.

- Jó reggelt Mama! – köszöntötte egy álmos, vékonyka kis hang az ősi nyelven.

- Jó reggelt kincsem! – viszonozta ő is a köszöntést. – Mit szólnál egy kis palacsintához?

- Ó, az remek lenne! Az a kedvencem! – kiáltotta Florah hatalmas lelkesedéssel és egy tündéri mosollyal kísérve.

Authumn akárhányszor ránézett lányára mindig a nyár jutott az eszébe, és a nővére Summher. Lángvörös volt a haja, a szeme sötét, gesztenyebarna és az arcát sok pici szeplő díszítette. Úgy nézett ki, mint egy vadvirág, mint egy pipacs. Ezért kapta ezt a nevet, ami az ősi nyelven azt jelenti virág. Amióta a parancsolója eltávozott az Árnyékba lánya jelentett neki mindent a világon. Sokat kellett küzdenie, hogy az elkeseredés ne kebelezze be, hogy tudjon küzdeni, de gyermeke élete sokkal előrébb való volt, mint a sajátja, ezért maradt józan.

Miután elkészítette az ételt, és Florah elfogyasztotta azt, leküldte a szobájába, hogy cserélje le zöld pizsamáját. Épp elkezdett mosogatni, amikor halk, motoszkálásra lett figyelmes a bejárati ajtó felöl. De ez nem olyan volt, mint mikor valaki nem találja a kulcsával a zárat, hanem, mint aki feszegeti azt. A környék, ahol laktak nem volt túl biztonságos, és sajnos nem rendelkeztek a legmodernebb biztonsági felszereléssel sem, mondhatni semmilyennel sem rendelkeztek, de eddig egyszer sem próbáltak betörni hozzájuk. Authumn nem volt az a pánikolós fajta, de most nehéz volt megőriznie a hideg vérét, felmarkolta a telefonját és már tárcsázta is a 911-et miközben közelebb ment az ajtóhoz, ahol a hangok egyre kétségbeesettebbé váltak, remélte, hogy emiatt a majdnem behatolók feladják, ám ekkor megérezte a világ legrémesebb szagát, ami egyből cselekvésre késztette.

Azonnal leszaladt a kislánya után, aki a szobájában épp a ruháját hajtogatta.

- Florah, Florah – mondta halk, de sürgető hangon.

- Tessék, mami?

- Édesem emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy mit kell csinálnod, ha fehér hajú, csúnya emberek jönnek a házba? Emlékszel, kicsim?

- Igen mami, azt mondtad bújjak el a szekrénybe és …

- És? Mit kell akkor csinálnod? – vágott közbe Authumn gyermeke szavába az idegességtől.

- Ott lesz egy telefon. Megnyomom a zöldet kétszer és a síp után azt mondom: „segítsenek, alantasok”, elmondom a címünket, leteszem a telefont és nagyon, nagyon csöndben maradok.

- És szívem mit csinálsz még?

- És nem félek, Mama. – mondta vissza Florah a már ezerszer begyakorolt szöveget. Nem volt olyan nap, hogy ne kellett volna felmondania.

- Jól van kincsem. Gyere gyorsan, segítek bemászni a szekrénybe!

- Mama, valami baj van? – kérdezte a kislány anyja aggodalmát látva.

- Florah, azt hiszem, itt vannak a fehér hajú, rossz emberek. Kérlek, tedd, amit mondtam, és ne gyere ki onnan. Bármi történjék is ne gyere ki!

- Mama, én félek. – mondta a kislány immár szipogva.

- Megegyeztünk, hogy nem szabad, érted kincsem? Ígérd meg, hogy nem félsz!

- Megígérem, Mama!

- Akkor jó! – mondta egy feszült mosoly kíséretében Authumn, azzal felkapta egyetlen gyermekét, és a folyosón lévő beépített szekrény egyikébe segítette.

- Mindennél jobban szeretlek Florah! Nem lesz semmi baj, oké? Ne sírj! – azzal letörölte a kislány arcáról a halk könnyeket.

- Én is szeretlek Mama!

- Számolj 10-ig és telefonálj! Szeretlek!

- Én is.

Még utoljára megölelte Floraht, azzal becsukta az ajtót, és elindult felfelé a lépcsőn.

Springh felkapta edzőcipőjét és zenelejátszóját, majd elindult szokásos esti futókörútjára. A háztól, ahol laktak nem messze volt egy park, amelyben imádta róni a köröket. Pár éve jött rá, hogy szeret futni. Ilyenkor elindítja kedvenc számát és átadja magát a szabadságnak. Persze az első néhány kör mindig nehéz az amúgy sem túl erős szervezete számára, de amint átesik a holtponton élvezi, ahogy a hajába kap a szél, és nem kell semmire sem figyelnie vagy gondolnia. A lábai magától viszik a helyes úton és ő szinte megszűnik létezni. Eltűnnek a gondok, az emberek, a világ. Nem marad más csak a tiszta, érintetlen üresség, ami magába fogadja és segít neki. Segít, hogy erősen élje a napokat. Segít, hogy küzdjön, és ne adja fel.

Miközben bemelegít a nap utolsó sugarai is szép lassan eltűnnek a nyugati égbolton, a hőmérséklet kissé csípőssé válik, és az emberek is kezdenek elszivárogni. Haza mennek, hogy vacsorát főzzenek, kipihenjék a munkafáradalmait, megnézzék az esti meccset, és átadják magukat az öntudatlanságnak, míg tart az éjszaka.

Springhnek, azonban, csak most kezdődik a napja. Futás után haza megy, gyors zuhanyt vesz, bekap pár falatot és már indul is dolgozni. Az egyik közeli gyorsétteremben húzza az igát este 10-től reggel 6-ig.

Utálta a munkáját. Azt az undorító szagot, ami reggelre már belőle is árad; azt a zsírban és ki tudja még miben tocsogó ételt, amit az embereknek ad; és azokat az embereket, akiket annak ellenére is mosolyogva kell kiszolgálnia, hogy szemétként bánnak vele, megalázzák, vagy inzultálják a külseje miatt.

Azonban ő mindig visszamegy a következő napon is, és újból elviseli a szagot, a kaját és az embereket, mert szüksége van a pénzre…. A családjának szüksége van rá.

Caldwell egyik lepusztult környéken laknak, az egyik tizenkettő egy tucat tömbházban hárman. A nővére, nővérének a lánya, és ő. A három nő. A három vámpír.

Nővére, Authumn már jóval azelőtt átesett az átváltozáson, hogy ő megszületett volna. Unokahúga, Florah pedig akkor született, mikor Springh hozzájuk költözött, pontosan 5 éve.

Sajnos a két testvér igen kevés időt töltött egymás társaságában Springh 18 éves koráig.

Pár évvel azután, hogy megszületett, Authumnnak el kellett hagynia a szülői házat, mert szerelmes lett egy civil vámpírba. Ezzel persze semmi gond nem volt egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a férfi nem tagja az arisztokráciának.

Authumn apja – az elit egyik oszlopos tagja – ezek után megtiltotta lányának, hogy fenntartsa kapcsolatát azzal a „senkiházival”. Így lányának nem maradt más választása, megszökött szerelmével és maga mögött hagyta családját és a csillogó bálok világát.

Apjuk természetesen kitagadta és később sem volt hajlandó visszafogadni másodszülött gyermekét, akármennyire kérlelte Springh. A sznobsága, és a családok vérvonalához való ragaszkodása még halálos ágyán sem engedte a megbocsátást a szívébe, ezért így távozott az Árnyékba.

2 évvel ezután, ahogy Springh betöltötte az emberi világ szerinti nagykorúságát, nem volt hajlandó a családi ház zsarnoksága alatt élni többé, így fogta magát elhagyta az óhazát, és megkereste régen látott, de mégis hőn szeretett nővérét.

Érkezése szerencsét hozott az akkor várandós Authumn és parancsolója számára. A szülés komplikáció nélkül zajlott, és nővére és a gyermek is épen túlélték ezt a vámpírok számára oly kockázatos eseményt.

Pár hónappal később az örömbe bánat vegyült, és a békés családi életnek vége szakadt, miután egy éjjel testvére parancsolóját hazafelé menet megölték az alantasok.

Azóta az anyagi biztonságuk elég gyenge lábakon áll, ezért Springh és Authumn is keményen dolgozik, hogy fenntartsák magukat és minden tőlük telhetőt megadjanak a kis Florahnak.

Szerencsére csak rövid ideig kell még így élniük. Körülbelül másfél év, és ha Springh túl éli az átváltozást és betölti nagykorúságát végre megkaphatja az örökség ráeső részét. Utána már nem kell nyomorogniuk és aggódniuk, hogy hogyan tudnák még jobban meghúzni a nadrágszíjat.
Ezzel az utolsó gondolattal belevetette magát Springh az ürességbe.

Thomann hazafelé sétált a szemerkélő esőben másfél órával hajnal előtt. Általában láthatatlanná válva közlekedik az otthona és a munkahelye között, de most szüksége volt erre a plusz időre. Azon gondolkodott, hogy hogyan mondja el az örömhírt a családjának.

Civilként sosem volt hatalmas vagyona vagy befolyása, de az ő gyönyörű fele így is szerette és feláldozta érte a kényelmes életét. Ezért mióta összekötötték az életüket, azon dolgozott, hogy legalább egy részét vissza tudja adni annak a kényelemnek, de elsősorban a biztonságnak, amit megérdemelt. Gyűlölte, hogy életének másik felét nem a világ legbiztonságosabb helyén kell hagynia, mikor elmegy dolgozni, de ahhoz, hogy meg tudja nekik adni ezt a helyet dolgoznia kellett. Nyavalyás ördögi kör…

Éppen egy parkon sétált. Minden tiszta víz volt, latyak és sár. Március végén jártak már, de a tél csak most kezdte feladni a küzdelmet.

Úgy tűnt, azonban, hogy az ördögi körnek vége szakad Thomann életében és családja elfogadható körülmények között élhet végre.

Pontosan 18 éve hagyták el az óhazát és azóta dolgozott egy részvényekkel foglalkozó cégnél, aminek teljes klientúrája és a dolgozók is kizárólag a saját fajtájukból valók voltak. A ranglétra aljáról kezdte és hosszú, kemény munka árán küzdötte fel magát a számára lehető legmagasabb helyre. Ez azaz örömhír, amiről még mindig nem tudta, hogy közölje. Csak úgy bökje ki vagy vigye el családját vacsorázni és jelentse be ott… Már ki is nézte a házat, ahová szeretné, hogy beköltözzenek. Esetleg meg kellene vennie, elvinni őket oda, hogy ez az új otthonuk, meglepetés! Nem tudta eldönteni.

Ezen morfondírozva Thomann továbbra sem gyorsított léptein, pedig minden épeszű ember ezt tette volna, ha észreveszi a nyomába eredő duplaszekrény méretű veszélyforrásokat. Ő sem volt egy vézna alkat, és elég ügyes volt a közelharcban is, de a boldogság annyira lekötötte a figyelmét, hogy érzékei túl későn jelezték, hogy baj van.

Négy, fekete csuklyát viselő férfi kerítette körbe. Thomann megállt és azonnal tudta, hogy kik azok és mit akarnak tőle. Úgy látszik sikerült megtalálnia a becsületgárdának. Tudta már akkor, hogy erre egyszer sor fog kerülni, amikor megszöktette felét. Bár azt gondolta hamarabb fog bekövetkezni. Ma este viszont nem érdekelte. Mi az a kis verés, amit el kell viselnie, ahhoz a boldogsághoz képest, amit a szeretteinek adhat és viszontkaphat.

A négy férfi nem szólt egy szót sem. Csak elővették a köpenyük alól a botokat.

Nem tudta honnan érkezik az első csapás, de próbált figyelni és éber lenni.

- Nahát fiúk. Régen találkoztam a felem családjával! Meghívnálak titeket egy teára, de úgy látom ez az udvariasság egy oldalú lenne… - próbálta húzni egy kicsit az időt.

De a férfiak csak álltak. Thomann lassan elkezdett járkálni, igyekezett olyan helyet találni, ahonnan mind a négyet szemmel tarthatja, de sajnos nem volt ilyen pont.

Az első ütés a bal vállát érte, a térdei nem reagáltak valami jól a felülről érkező tamádásra és megpróbáltak a földön támaszt találni, bár a férfi próbált nem legkönnyebb célpont lenni. Pár másodperc múlva már nem érezte bal karját. Még mielőtt arrébb mozdulhatott volna már jött a következő csapás. És még egy. És még egy.

Thomann már a földön feküdt, de próbálta inkább hason tenni ezt, a fontosabb szervek érdekében.

Az egyik támadója vészesen közel került a lábaihoz, és úgy belemerült a csépelésbe, hogy észre sem vette, mikor Thomann a mellkasáig felhúzta térdeit és olyan erővel rúgott bele a másik lábába, hogy tuti valamije eltörött, amit mi sem bizonyított volna jobban, mint az a gusztustalan reccsenő hang, ami kísérte az akcióját. Azonban a férfi észre sem vette, csak folytatta a verést. Az sem zavarta, hogy a társai a hang hallatán megtorpantak. Recsegő térd nem hagyta abba. Még egy szitkozódás sem hagyta el a száját.

Ennyit az előny szerzésről, gondolta Thomann. Már az ájulás szélén volt. A fájdalom kiterjedt az egész testére és már azt sem érezte, hogy éppen hol találja el a bot. Még mielőtt az utolsó csapás elérte volna a tarkóját és beleveszett volna a sötétségbe az égből kövér hópelyhek kezdtek hullani. Úgy látszik a tél még sem adta fel. Csak taktikát változtatott.

Az utolsó, amit látott egy husky jégkék szeme volt.

Rhage teljes erejéből futott. Előtte 100 méterre két alantas fordult be az egyik sikátorba. Mire beérte őket a gyilkosok már egy földön lévő halom felett guggoltak. Minél közelebb ért hozzájuk annál jobban ki tudta venni a fekvő férfi arcát, fekete rövid haját, markáns arcvonásait. Fehér hajú barátai a zsebeit kutatták át. Mikor hallótávolságon belülre ért mindketten felnéztek rá, de csak az egyik indult el felé kegyetlen mosollyal az arcán. Ezek szerint még nem találták meg, amit kerestek. Ha Rhagen múlik nem is fogják.
Nem húzott elő fegyvert. Felesleges lett volna. Hisz a kezei és lábai mindig kéznél voltak... szó szerint. Nem beszélve a kis ajándékáról az Őrzőtől.
Nem tartott sokáig elbánni az elsővel. Eléggé elbízta magát az a seggfej. A másik előhúzott a derekából egy fegyvert. Úgy látszik egy hangyányival több esze van, mint a társának. De még mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt Rhage láthatatlanná vált és közvetlenül előtte tűnt fel egy hatalmas ütés kíséretében, amitől az alantas a fenekén landolt. A harcos rávetette magát és további ütésekkel harcképtelenné tette a nyomorultat. Elővett egy fekete tőrt a mellkasán keresztbe futó tartóból, de mielőtt átsegítette volna a másvilágra átpakolta zsebének tartalmát a sajátjába.
Miután a gyilkosok helyét már csak két fekete folt jelezte Rhage elővette mobilját.
- V, kéne egy fuvar. Találtam egy holttestet, egy civilét. Be kéne vinni Havershez, majd ő értesíti a családot.
- 10 perc és ott vagyok. - hangzott a vonal másik végéről.
- Oké.

Köszöntelek oldalamon!

Felhívom mindenki figyelmét, hogy amit itt olvas, annak semmi köze az eredeti történethez, minden az én kitalációm. Az oldalnak nincs kapcsolata az J. R. Ward-dal!

A történet Rehvenge és John könyve közötti időben zajlik.
Igyekszem gyakran frissíteni, újabb részeket feltenni.
Szívesen veszem a kritikákat, kommenteket és a kérdésekre is szívesen válaszolok.

És nagyon nagy köszönet Évinek az oldal megjelenéséért!!!!

Köszönöm, hogy benéztél és gyere máskor is!