- Pár hét és betölti a 25-t. Milyen hihetetlen, hogy az ő kishúgát már csak olyan kevés választja el az átváltozástól… - elmélkedett Authumn pici konyhájában, miközben elővette a hozzávalókat az első étkezéshez . Csak egy személyre terített, Springh már korán elment, ő pedig inkább kihagyta a reggeliket, így csak kislánya igényeit kellett kielégítenie.
Mi lesz majd, ha az ő kicsikéjét is ennyi választja el az átváltozástól? – gondolta…
Florah még csak 5 éves, de már azon agyal, mi lesz ha eléri ezt a kritikus pontot. Mi lesz a szeme fényével? Reméli, talál majd egy társat, aki megvédi őt, segít neki, vigyáz rá és esetleg nagymamát csinálnak belőle… Magában jót mosolyodott erre a gondolatra.
Hála az Őrzőnek, családjának nő tagjai szerencsésnek mondhatók az utódnemzés terén. Ősei sok gyermeket hordtak ki épen.
Dédanyja 3 gyereket szült, nagyanyja szintén, mind három túlélte a világra jövetelt, és a nagyi is egészségben vészelte át mindet, élete alkonyán békésen tért meg az Árnyékba. Neki is könnyen teltek várandós napjai, és itt vannak mindketten, Florah és ő is.
Egyedül édesanyja nem volt szerencsés, igaz ő négy gyermeket hozott világra és mind a négy életben is maradt, de az utolsó alkalommal, Springh érkezésekor, belehalt fájdalmaiba.
Emiatt szegény húgát nagy nyomás terhelte, felelősnek érezte magát anyja haláláért, ezért mindig igyekezett tökéletesen megfelelni az elvárásoknak, akár mások támasztották, akár saját maga.
Ezért hajtja most is túl magát. – gondolta. Nem szabadna ebben az időszakban a testét ilyen sok megterhelésnek kitennie. Az a sok munka, ráadásul a futás. De megértette testvérét, tudta jól, hogy az embernek muszáj találnia valamit, amivel kikapcsolódhat a szorult helyzetből. Számára a lánya jelentette a kikapcsolódást.
- Jó reggelt Mama! – köszöntötte egy álmos, vékonyka kis hang az ősi nyelven.
- Jó reggelt kincsem! – viszonozta ő is a köszöntést. – Mit szólnál egy kis palacsintához?
- Ó, az remek lenne! Az a kedvencem! – kiáltotta Florah hatalmas lelkesedéssel és egy tündéri mosollyal kísérve.
Authumn akárhányszor ránézett lányára mindig a nyár jutott az eszébe, és a nővére Summher. Lángvörös volt a haja, a szeme sötét, gesztenyebarna és az arcát sok pici szeplő díszítette. Úgy nézett ki, mint egy vadvirág, mint egy pipacs. Ezért kapta ezt a nevet, ami az ősi nyelven azt jelenti virág. Amióta a parancsolója eltávozott az Árnyékba lánya jelentett neki mindent a világon. Sokat kellett küzdenie, hogy az elkeseredés ne kebelezze be, hogy tudjon küzdeni, de gyermeke élete sokkal előrébb való volt, mint a sajátja, ezért maradt józan.
Miután elkészítette az ételt, és Florah elfogyasztotta azt, leküldte a szobájába, hogy cserélje le zöld pizsamáját. Épp elkezdett mosogatni, amikor halk, motoszkálásra lett figyelmes a bejárati ajtó felöl. De ez nem olyan volt, mint mikor valaki nem találja a kulcsával a zárat, hanem, mint aki feszegeti azt. A környék, ahol laktak nem volt túl biztonságos, és sajnos nem rendelkeztek a legmodernebb biztonsági felszereléssel sem, mondhatni semmilyennel sem rendelkeztek, de eddig egyszer sem próbáltak betörni hozzájuk. Authumn nem volt az a pánikolós fajta, de most nehéz volt megőriznie a hideg vérét, felmarkolta a telefonját és már tárcsázta is a 911-et miközben közelebb ment az ajtóhoz, ahol a hangok egyre kétségbeesettebbé váltak, remélte, hogy emiatt a majdnem behatolók feladják, ám ekkor megérezte a világ legrémesebb szagát, ami egyből cselekvésre késztette.
Azonnal leszaladt a kislánya után, aki a szobájában épp a ruháját hajtogatta.
- Florah, Florah – mondta halk, de sürgető hangon.
- Tessék, mami?
- Édesem emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy mit kell csinálnod, ha fehér hajú, csúnya emberek jönnek a házba? Emlékszel, kicsim?
- Igen mami, azt mondtad bújjak el a szekrénybe és …
- És? Mit kell akkor csinálnod? – vágott közbe Authumn gyermeke szavába az idegességtől.
- Ott lesz egy telefon. Megnyomom a zöldet kétszer és a síp után azt mondom: „segítsenek, alantasok”, elmondom a címünket, leteszem a telefont és nagyon, nagyon csöndben maradok.
- És szívem mit csinálsz még?
- És nem félek, Mama. – mondta vissza Florah a már ezerszer begyakorolt szöveget. Nem volt olyan nap, hogy ne kellett volna felmondania.
- Jól van kincsem. Gyere gyorsan, segítek bemászni a szekrénybe!
- Mama, valami baj van? – kérdezte a kislány anyja aggodalmát látva.
- Florah, azt hiszem, itt vannak a fehér hajú, rossz emberek. Kérlek, tedd, amit mondtam, és ne gyere ki onnan. Bármi történjék is ne gyere ki!
- Mama, én félek. – mondta a kislány immár szipogva.
- Megegyeztünk, hogy nem szabad, érted kincsem? Ígérd meg, hogy nem félsz!
- Megígérem, Mama!
- Akkor jó! – mondta egy feszült mosoly kíséretében Authumn, azzal felkapta egyetlen gyermekét, és a folyosón lévő beépített szekrény egyikébe segítette.
- Mindennél jobban szeretlek Florah! Nem lesz semmi baj, oké? Ne sírj! – azzal letörölte a kislány arcáról a halk könnyeket.
- Én is szeretlek Mama!
- Számolj 10-ig és telefonálj! Szeretlek!
- Én is.
Még utoljára megölelte Floraht, azzal becsukta az ajtót, és elindult felfelé a lépcsőn.
