Thomann hazafelé sétált a szemerkélő esőben másfél órával hajnal előtt. Általában láthatatlanná válva közlekedik az otthona és a munkahelye között, de most szüksége volt erre a plusz időre. Azon gondolkodott, hogy hogyan mondja el az örömhírt a családjának.
Civilként sosem volt hatalmas vagyona vagy befolyása, de az ő gyönyörű fele így is szerette és feláldozta érte a kényelmes életét. Ezért mióta összekötötték az életüket, azon dolgozott, hogy legalább egy részét vissza tudja adni annak a kényelemnek, de elsősorban a biztonságnak, amit megérdemelt. Gyűlölte, hogy életének másik felét nem a világ legbiztonságosabb helyén kell hagynia, mikor elmegy dolgozni, de ahhoz, hogy meg tudja nekik adni ezt a helyet dolgoznia kellett. Nyavalyás ördögi kör…
Éppen egy parkon sétált. Minden tiszta víz volt, latyak és sár. Március végén jártak már, de a tél csak most kezdte feladni a küzdelmet.
Úgy tűnt, azonban, hogy az ördögi körnek vége szakad Thomann életében és családja elfogadható körülmények között élhet végre.
Pontosan 18 éve hagyták el az óhazát és azóta dolgozott egy részvényekkel foglalkozó cégnél, aminek teljes klientúrája és a dolgozók is kizárólag a saját fajtájukból valók voltak. A ranglétra aljáról kezdte és hosszú, kemény munka árán küzdötte fel magát a számára lehető legmagasabb helyre. Ez azaz örömhír, amiről még mindig nem tudta, hogy közölje. Csak úgy bökje ki vagy vigye el családját vacsorázni és jelentse be ott… Már ki is nézte a házat, ahová szeretné, hogy beköltözzenek. Esetleg meg kellene vennie, elvinni őket oda, hogy ez az új otthonuk, meglepetés! Nem tudta eldönteni.
Ezen morfondírozva Thomann továbbra sem gyorsított léptein, pedig minden épeszű ember ezt tette volna, ha észreveszi a nyomába eredő duplaszekrény méretű veszélyforrásokat. Ő sem volt egy vézna alkat, és elég ügyes volt a közelharcban is, de a boldogság annyira lekötötte a figyelmét, hogy érzékei túl későn jelezték, hogy baj van.
Négy, fekete csuklyát viselő férfi kerítette körbe. Thomann megállt és azonnal tudta, hogy kik azok és mit akarnak tőle. Úgy látszik sikerült megtalálnia a becsületgárdának. Tudta már akkor, hogy erre egyszer sor fog kerülni, amikor megszöktette felét. Bár azt gondolta hamarabb fog bekövetkezni. Ma este viszont nem érdekelte. Mi az a kis verés, amit el kell viselnie, ahhoz a boldogsághoz képest, amit a szeretteinek adhat és viszontkaphat.
A négy férfi nem szólt egy szót sem. Csak elővették a köpenyük alól a botokat.
Nem tudta honnan érkezik az első csapás, de próbált figyelni és éber lenni.
- Nahát fiúk. Régen találkoztam a felem családjával! Meghívnálak titeket egy teára, de úgy látom ez az udvariasság egy oldalú lenne… - próbálta húzni egy kicsit az időt.
De a férfiak csak álltak. Thomann lassan elkezdett járkálni, igyekezett olyan helyet találni, ahonnan mind a négyet szemmel tarthatja, de sajnos nem volt ilyen pont.
Az első ütés a bal vállát érte, a térdei nem reagáltak valami jól a felülről érkező tamádásra és megpróbáltak a földön támaszt találni, bár a férfi próbált nem legkönnyebb célpont lenni. Pár másodperc múlva már nem érezte bal karját. Még mielőtt arrébb mozdulhatott volna már jött a következő csapás. És még egy. És még egy.
Thomann már a földön feküdt, de próbálta inkább hason tenni ezt, a fontosabb szervek érdekében.
Az egyik támadója vészesen közel került a lábaihoz, és úgy belemerült a csépelésbe, hogy észre sem vette, mikor Thomann a mellkasáig felhúzta térdeit és olyan erővel rúgott bele a másik lábába, hogy tuti valamije eltörött, amit mi sem bizonyított volna jobban, mint az a gusztustalan reccsenő hang, ami kísérte az akcióját. Azonban a férfi észre sem vette, csak folytatta a verést. Az sem zavarta, hogy a társai a hang hallatán megtorpantak. Recsegő térd nem hagyta abba. Még egy szitkozódás sem hagyta el a száját.
Ennyit az előny szerzésről, gondolta Thomann. Már az ájulás szélén volt. A fájdalom kiterjedt az egész testére és már azt sem érezte, hogy éppen hol találja el a bot. Még mielőtt az utolsó csapás elérte volna a tarkóját és beleveszett volna a sötétségbe az égből kövér hópelyhek kezdtek hullani. Úgy látszik a tél még sem adta fel. Csak taktikát változtatott.
Az utolsó, amit látott egy husky jégkék szeme volt.
Rhage teljes erejéből futott. Előtte 100 méterre két alantas fordult be az egyik sikátorba. Mire beérte őket a gyilkosok már egy földön lévő halom felett guggoltak. Minél közelebb ért hozzájuk annál jobban ki tudta venni a fekvő férfi arcát, fekete rövid haját, markáns arcvonásait. Fehér hajú barátai a zsebeit kutatták át. Mikor hallótávolságon belülre ért mindketten felnéztek rá, de csak az egyik indult el felé kegyetlen mosollyal az arcán. Ezek szerint még nem találták meg, amit kerestek. Ha Rhagen múlik nem is fogják.
Nem húzott elő fegyvert. Felesleges lett volna. Hisz a kezei és lábai mindig kéznél voltak... szó szerint. Nem beszélve a kis ajándékáról az Őrzőtől.
Nem tartott sokáig elbánni az elsővel. Eléggé elbízta magát az a seggfej. A másik előhúzott a derekából egy fegyvert. Úgy látszik egy hangyányival több esze van, mint a társának. De még mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt Rhage láthatatlanná vált és közvetlenül előtte tűnt fel egy hatalmas ütés kíséretében, amitől az alantas a fenekén landolt. A harcos rávetette magát és további ütésekkel harcképtelenné tette a nyomorultat. Elővett egy fekete tőrt a mellkasán keresztbe futó tartóból, de mielőtt átsegítette volna a másvilágra átpakolta zsebének tartalmát a sajátjába.
Miután a gyilkosok helyét már csak két fekete folt jelezte Rhage elővette mobilját.
- V, kéne egy fuvar. Találtam egy holttestet, egy civilét. Be kéne vinni Havershez, majd ő értesíti a családot.
- 10 perc és ott vagyok. - hangzott a vonal másik végéről.
- Oké.
